Győri orvoskereső







Pálos Ádám László


Pálos Ádám László vagy Pálos Á. László (Budapest, 1912. augusztus 12. - Budapest, 1983. március 28.) orvos, belgyógyász, hematológus, az orvostudomány doktora, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. A magyarországi hematológiai kutatások jelentős alakja, számottevő eredményeket ért el a véralvadás folyamatának feltárása, valamint a trombózis és az embólia kóroktana és belgyógyászati kezelése terén.


Neve gyakran Pálos László Ádám alakban bukkan fel publikációi fejlécén.


Életútja


A Pázmány Péter Tudományegyetem orvostudományi karán végzett tanulmányokat, orvosi oklevelét 1938-ban vette át. Harmadéves korától az egyetem szövet- és fejlődéstani intézetében volt demonstrátor, illetve gyakornok. 1938-ban az egyetem II. számú belgyógyászati klinikáján kezdett el dolgozni mint gyakornok. 1943-ban - belgyógyászati szakvizsgája sikeres letételét követően - tanársegéddé, később adjunktussá, majd docenssá lépett elő. 1948-1949-ben állami ösztöndíjjal, illetve a Roche Kutatási Alap támogatásával a Baseli Egyetemen folytatott kutatómunkát. 1966-ban az Orvostovábbképző Intézet I. számú belgyógyászati klinikájának tanszékvezető egyetemi tanárává nevezték ki, itt dolgozott haláláig, egyidejűleg 1969-től az intézet tudományos igazgatóhelyettesi, illetve 1974-től 1977-ig tudományos rektorhelyettesi feladatait is ellátta.


Munkássága


Klinikai belgyógyászati munkássága elsősorban hematológiai vizsgálatokra, a véralvadás, a vérrögképződés, ezen keresztül a trombózis és az embólia mechanizmusának tanulmányozására irányult. Közeli munkatársaival együtt behatóan foglalkozott a véralvadásban fontos szerepet játszó faktorok (glikoproteinek, enzimek, foszfolipidek stb.) reakciókinetikájával, ez irányú eredményeiket nemzetközi szinten is elismerés fogadta.


Tanulmányozta a véralvadási rendellenességeket, vizsgálta a trombózisra való hajlam és a pajzsmirigyműködés, illetve a szervezet oxigénháztartása, a szövetek elégtelen oxigénellátása (hipoxia) közötti kóroktani összefüggéseket, a vérrögképződést megakadályozó antritrombin-termelés zavarait. A vér alvadékonyságát csökkentő antikoagulánsos eljárásokat vezetett be a tromboembóliák kezelésére, s gyógyszeres véralvadás-gyorsító terápiákat dolgozott ki a gyomor- és nyombélfekély vérzéscsillapítására. 1956-ban A véralvadás biológiai szabályozása című értekezése megvédésével kandidátusi fokozatot szerzett, 1964-ben pedig az orvostudomány doktora lett Dinamikus egyensúlyállapotok és oxidoredukciós folyamatok a véralvadás mechanizmusában című disszertációjával. Akadémiai székfoglalóiban szintén a hematológia ezen témaköreit járta körül (A progresszív antitrombin elméleti és gyakorlati vonatkozásai, 1974; A hypoxia és hyperoxia hatása élettani folyamatokra, 1980).


Magyarországi és külföldi szakfolyóiratokban megjelent tanulmányainak a száma meghaladja a százat. Szakmai és tudományos munkája mellett nemzetközi hírű vadász is volt.


Társasági tagságai és elismerései


1973-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1979-ben rendes tagjává választották. Elnöke volt a Korányi Sándor Társaságnak, 1967 után a Magyar Hematológiai Társaságnak, részt vett a TIT Asztronautikai Bizottságának űrorvostani munkájában. Ezek mellett tagjai sorába hívta az Európai Hematológiai Egyesület (EHA), a londoni Királyi Orvosi Társaság, 1971-ben pedig a Német Hematológiai és Onkológiai Társaság tiszteleti tagja lett.


Tudományos munkásságát 1967-ben Akadémiai Díjjal, 1971-ben Markusovszky Lajos-emlékéremmel jutalmazták.


Főbb művei


* Az anticoagulánsok és gyakorlati alkalmazásuk. Budapest. 1967.


* Thromboembóliák és haemorrhágiás diathesisek. Budapest. 1973. (Sas Gézával)


Forrás: Wikipédia
Creative Commons Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0